“Menj, inkább írd meg a selymet!” – mondta akkor Ági, mert biztosan felidegesítettem valamivel.

“Oké!” – mondtam én, mert mégiscsak jobb a békesség ugyebár.

Csakhogy szövetekről és fonalakról írni olyanoknak, akik szőnek és fonnak, és így mind jobban értenek ezekhez a dolgokhoz, mint én, erős kihívás. Mert igazából én itt kvázi külsős szerző vagyok, annyit értek az ilyesmihez, mint hajdú a harangöntéshez. Jó, mondjuk inkább egy olyan hajdú, akinek a mátkája szokott harangot önteni. De a harangöntés se lehet akkora kunszt, mi bajom lehet, ha megpróbálom? 

A selyem

mindig is különleges helyet foglalt el a textíliák világában, és a mai napig erős vonzereje van, nehéz hozzá nem érzelmileg viszonyulni. Még a laikusok is drága és különleges anyagnak tartják, aminek hosszú-hosszú történetét minden más szövetnél több legenda veszi körül.

A selyem történetével foglalkozó munkák többsége szerint minden Xi Ling-shi császárnéval kezdődött, akinek teájába egyszer belepottyant egy selyemhernyó-báb. A forró víz hatására a bábról leváló selyemszál olyan hosszú volt és erős, hogy a kert végéig elért, és a császárné rájött, hogy ebből a szálból mindennél szebb anyag szőhető, és hopp, gyorsan fel is találta a szövőszéket. 

Szép történet. Szinte látjuk is magunk előtt mindezt a hongkongi kosztümös filmek díszletei között. Császár, császárné, paloták, udvarhölgyek, katonák, hatalmas kínai birodalom, szinte várjuk, hogy mindjárt betoppan Marco Polo, és visz a selyemből egy-két véget Velencébe. 

Persze, hogy nem így volt.

 

Először is vessünk egy pillantást a dátumra. A jelenlegi közmegegyezés szerint a császárné férje nem más, mint a “Sárga Császár” Huangdi (黃帝), aki inkább egyfajta istenség, mitikus alakja a kínai történelemnek, uralkodását pedig, ha valóban élt, időszámításunk előtt nagyjából 2698–2598 közé teszik, azaz nagyjából a sumér eposzi hős, Gilgames kortársa. Itt pedig elválik egymástól a mítosz és a valóság. Mert a mítoszban ez a császár rengeteg dolgot jelent, a kínai kozmológia sarokpontja ő, kapocs a menny és a földi lét között, isteni megtestesülés, neve sokáig a vallási kultusz egyik eleme volt, mint az öt szimbolikus istenség egyike, később vált a központosított hatalom kezdetének eredetmítoszává. Csak viszonyításul, a történelem első igazi kínai császára Qin Shi Huang (秦始皇) kétezer ötszáz évvel később élt.

A selyemszövést tehát a kínai történelem kezdetének kezdetéhez köti a hagyomány, és valóban, régészeti leletek bizonyítják, hogy a selyemszövés az időszámítás előtti harmadik évezredben kezdődött. Csakhogy ez az idő nagyjából az újkőkorszakot jelenti, a bronz megjelenésére és a kínai palotacivilizációk kialakulására még nagyjából ezer évet várni kell. És a díszletet is így kell elképzelni. Nincsenek hatalmas paloták, lovaskatonák, kardozás, kungfu és Nagy Fal. Helyette fa és csontszerszámok vannak, a házak már éppen nem földbe vájt gödör fölé emelt tetőt jelentenek, hanem vályogból, kőből rakott falakkal ellátott épületeket, van kezdetleges folyóvölgyi mezőgazdaság, elsősorban kölest termesztenek, egyszerű cserépedényeket készítenek és van néhány házasított állat is, kutya, sertés, baromfi. 

És selyemhernyó.

A selyemszövés kezdete tehát nem azért nagyszerű, mert középkori díszleteket képzelünk az ókor előtti időkbe, amikor európában még a halászó-vadászó-gyűjtögető életmód volt divatban, hanem éppen azért csodálatos, mert ez a rendkívül kifinomult technika gyakorlatilag az őskor óta velünk van.

Illetve, hogy egészen pontos legyek, a kínaiakkal van, a feltalálástól még nagyon sokáig. Egészen időszámításunk szerint 552-ig, amikor két szerzetesnek sikerül kicsempésznie Kínából néhány petét, és Bizáncban ekkortól kezdtek foglalkozni a selyemkészítéssel. A kínai uralkodók nem voltak hülyék, pontosan tudták, hogy milyen kincs van a kezükben, a selyemkereskedelem óriási hasznot termelt, ezért halálbüntetés járt azért, ha valaki hernyópetével próbált volna üzletelni. Bár ekkorra már ugyan készítettek selymet Koreában, Japánban és Indiában is, Kína vezető szerepe megmaradt. A selyemút pedig nem csak komplett kereskedővárosokat tartott el Pekingtől (illetve az éppen aktuális császári székhelytől) a Földközi tengerig, de a maga módján hozzájárult az emberi kultúra terjedéséhez is évszázadokon át.

De hiába jutott el végül a selyemhernyó Európába viszonylag hamar, a kontinens nagy részének klímája nem kedvez neki, részben ezért is maradt meg a selyem luxuscikknek. Az európai termelés központja a reneszánsz korától Franciaország lett, bár igazán csak a Napkirály, XIV. Lajos uralkodása idején futott fel a termelés, melynek központja Lyon volt. A lyoni takácsok tehát, akiknek felkelésére halványan emlékezhetünk az ipari forradalom történetéből, selymet szőttek és nem mondjuk lenvásznat. 

Hazánkban is próbálkoztak a XVIII-XIX. században a selyemtermelés beindításával, és annak ellenére, hogy még Széchenyi és Kossuth is igyekezett előmozdítani ezt, igazán nem tudott elterjedni,  csak Tolnán, Békéscsabán és Óbudán voltak komolyabb üzemek ahol számottevő termelés folyt. A Selyemgombolyító épületéről már lehet, hogy hallottál, de ha esetleg ugyanúgy nem tudtad, ahogy én sem, a Filatorigát neve is a selyemhez kapcsolódik, ott volt ugyanis az első selyemcérnázó, a filatorium, aminek így legalább a neve fennmaradt.

 

De hogyan lesz a hernyóból nyakkendő?

 

A selyem elkészítése igazi rémdrámával indul. Adott egyrészről egy nem túl feltűnő lepkeféle, a selyemlepke (Bombyx mori), ami állítólag egy háziasított állat. (Talán bizony még a nevére is hallgat, bár ezt azért nem hiszem.) Szóval ez a cuki lepke lepkeszokásoknak megfelelően romantikus kapcsolatot létesít, párzik és petézik. A petéből úgy tíz nap után kikelő kis hernyókat kell eperlevéllel (nem a tésztaféle, hanem az eperfa, a Morus alba vagy Morus Nigra levele) etetni majdnem egy hónapon keresztül. 

Ha a hernyó jóllakott, be fog gubózni, azaz a nyálából hosszú fehérjecsíkot húz, amit magára teker. Ez lesz a báb, ami fehér vagy sárgás színű, tulajdonképpen maga a selyemszál, (Itt következett egy rész, ami leírta, mi történik a cuki hernyóval miközben a selyemszálat adja, de Ági azt mondta, túl naturalista lett, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ellentétben mondjuk a juhokkal, a hernyó jövőre már nem ad fonalat.) Mivel a szál nagyon-nagyon vékony, a fonás már gyakorlatilag ekkor megkezdődik, hiszen 3-8 szálat egyszerre fejtenek le, ami sodrás nélkül is összetapad. Ez az egész folyamat borzasztó lassú és körülményes, ráadásul a gubókon lévő szál mindössze 25-30%-a nyerhető ki ezáltal, azaz 3000 hernyóból lehet kb. 25 deka nyers fonalat nyerni nagyjából 10 óra alatt. Ez a néhány elemi szálból álló fonal a grége (grézs), amiről leoldják még a rajta levő szericinréteget, ami a szálat alkotó egyik fehérjeféle. Ettől fehérebb lesz, de ez további tömegvesztéssel jár, amit a feldolgozás során majd pótolnak.

 

Innentől mondhatjuk, hogy a selyemszál fonásra-szövésre alkalmas alapanyaggá vált.

Már maga a grége is szőhető, ha igazán puha és fényes (selymes) anyagot szeretnénk, de az erősebb, ellenállóbb szövet előállításához több grége sodratából álló szálakat szokás használni. Attól függően, hogy hány szálat sodornak össze, és méterenként hány sodrat van, és a sodratok milyen irányúak, lehet a szál muszlin, tráma, organzin, grenadin, odulé vagy kreppfonal. Ezeket a hülye neveket nyilván úgy szerezték a fonalak, hogy francia szavakat magyarosítunk, a lyoni takácsok meg néznek furán. Személyes kedvencem az organzin, nem csak az extravicces neve miatt, hanem mert úgy készül, hogy hogy “grège-t méterenként 300–600 S irányú sodrattal összecérnáznak, majd 2–3 ilyen ún. előcérnát méterenként 400–600 Z (azaz az előbbivel ellenkező) irányú sodrattal ismét összecérnáznak”. 

 

 

A különböző sodratú szálak más más tapintású és fényű szövetet eredményeznek. Apropó selyemfény! A selyemszál különleges fényét az adja, hogy az elemi selyemszál, amit a hernyó khm… kiköp, az mikroszkóp alatt megnézve négyzetes keresztmetszetű, azaz sík felületek határolják, amik egész jó fényvisszaverők is. 

És amikor azt hisszük, hogy ennél már nem tudunk furcsább dolgot a selyemről, akkor kiderül, hogy sem a természet, sem az emberi elme nem tud leállni. Mert amiről eddig beszéltünk, az ugyebár a szelíd selyem. De létezik vadselyem is, ami a vadon élő hernyók (tehát a nem háziasított kedves kis hernyók) gubójából készül. Ezekből a gubókból rendes mennyiséget nem csak nehezebb összeszedni, de valójában a késztermék nem is szebb. Sőt, barnább, durvább, vastagabb, szóval sok értelme nincs, de ha drágább, akkor biztos van, aki szerint jobb is.

Ha ez sem elég exkluzív, akkor tessék pókselymet venni. Igen, a pókselyem pókhálóból van, és bár takarításkor néha azt gondolom bármennyit elő tudnék állítani belőle, valójában 450 szorgalmas pók egész évi termése kell egy méternyi szövet előállításához… nem ennyi biztosan nincs itthon. De mivel veszed rá a pókot, hogy egész nap szőjön? És mennyit eszik egy selyemgyártó pók? (Amikor legközelebb látsz egy pókhálót valahol, gondolj bele mennyi tiszta pókfonál kellhet egy tízdekás motringhoz.) 

Pókot tartani tehát úgy tűnik sokkal macerásabb, mint selyemhernyót, mert a póktartás sohasem vált ipari méretűvé, annak ellenére, hogy a pókselyem egészen elképesztő tulajdonságokkal bír, így a gyógyászatban és műszaki területen is előfordul a hasznosítása. (Egy időben a távcsőben lévő szálkereszt is pókselyemből vol.)

De készülhet selyem kagylóból is, a kagylóselyem a sonkakagyló (Pinna nobilis) által kibocsátott szálból van, azt még macerásabb összeszedni (és még drágább) de már az ókorban is készítettek belőle dolgokat. Az előbb emlegetett Filatorigát után következő HÉV megálló neve Aquincum, ami ugye ókori, és arról (is) nevezetes, hogy  egy IV. századi sírban találtak ott némi kagylóselymet.

És akkor még nem beszéltünk a modern tudomány, a géntechnológia alkalmazásáról, amivel mindenféle egyéb élőlényeket próbálunk rávenni arra, hogy valamilyen különleges tulajdonságokkal bíró fehérjeszálat  bocsássanak ki magukból. Mondjuk a házikecskébe génmódosított pókfehérje igazán borzasztóan hangzik, és ez nem horrorfilm ötlet, hanem igazi kisérlet. Igaz, ettől a kecske nem sző hálót és nem is ugrál piros-kék pizsamában felhőkarcolók között, de a tejéből lehet fehérjeszálat kinyerni, laboratóriumban. Nem is értem, miért nem nekem jutott ez eszembe…

A selyem tudományos magánélete tehát úgy látszik tele van bizarr történetekkel. Viszont ha elnézegetem a selyemfonalainkat, látom a fényüket és érzem a tapintásukat, nekem sem a megfőtt hernyók és a fehérjeszálak jutnak eszembe. Ehhez a fenséges anyaghoz sokkal inkább passzol a palota kertjében békésen teázgató császárné története, és a császáré aki a mindenség erejével irányította az ősi Kínát, olyan harmóniában, hogy minden későbbi uralkodó szeretett volna felérni vele.