Fizikailag erősen megterhelő volt két évig, havi 2-3 péntek-szombat-vasárnapra Nádudvarra utazni. A hetek egybefolytak, vagy ott tanultam vagy dolgoztam, no és a háztartás volt az utolsó gondolatom… és mégis, erősen hiányzik.

Nagyon hiányzik a rendszeres találkozás, a közös alkotás szövős csapatunkkal – középpontjában Terikével, a mesterünkkel. (A baloldali képen ő van zöld felsőben.) Hiányzik a nádudvari szövőműhely, a kollégiumi közös esti  vacsorák.
Terikével éppen tegnap beszélgettem készülő könyvéről, már alig várom, hogy megjelenjen. Ismétlő diákként kérdéseket tettem fel a félnyüst kötésről, biztos jól álljak majd neki, ha végre odáig jutok.
És beszélgettünk dédelgetett műhelyem megvalósulásáról, és arról, mennyire vágyjuk mindketten, hogy majd tanulmányi kirándulásként körbejárjuk csapatunk szövőműhelyeit, Szombathelytől Budapesten át Nagykárolyig és Csíkig. Időről-időre visszahozva a hangulatot, a közös gondolkodást egy-egy régi textil vagy minta felett.

.

Ha én lennék az utca hírmondója, ilyesmit mondanék abba a mikrofonba:

Emberek, engedjétek meg magatoknak újra a gyermekkorban átélt felfedezés és alkotás örömét! És tanuljatok mindig valamit ami igazán fontos. Legyen az bármi apróság, mint igazán krémesre sütni a tököt, vagy éppen egy szakmát, 50 évesen is… bármit, ami derűsebbé tesz titeket, és rajtatok keresztül a világot.”

Én a magam eszközeivel szövésben tudok segíteni.
Gyertek bátran… mert nincs érdekesebb mesterség, mint az enyém. Szerintem legalábbis.