Emlékszem ahogy a keresztszemes képet hímeztem.
Hétről-hétre vártam az uszoda öltözőjében a középső csoportosom, és egyre kilátástalanabb feladatnak tűnt, hogy időre elkészüljek.
Persze december elseje reggelére kész lett. És persze minden nehézséget megért.
Azóta ő volt az adventi naptárunk… amíg csak a fiam fölnőtt nem lett. Olyan igazán nagy: egyetemista.
Az ország másik csücskében tanul, a kalendárium se került már elő az elmúlt két évben.
Ő nem kérte, én pedig nem erőltettem… elég ciki anya vagyok én enélkül is.
Lehet, hogy ez a bezárt világ, vagy a közelgő vizsgaidőszak motivációs szénhidrát igénye tette, de úgy két hete szóba került, hogy hát a naptár…
Meg kell állapítsam, 17 év még egy hímzett Mikulás életében is nyomot hagy, hogy a matató ujjak cibálta zsákfüleket, lógó gombokat és maszatokat ne is említsem.
Amíg visszabontottam, ott szárítottam újra a szőke buksiját úszás után. A varrógéphez ülve ott éreztem mögöttem nagymamám, valahogy úgy, mint annak idején én figyeltem az ő biztos kezét. És ahogy sorra kerültek jópár év próbaszövései… velük jöttek az emlékek, néhol szomorkásak, sokszor mosolygósak.
Tartottam a magamra szabott feladattól: nagyon ügyetlenül varrok… és azért a kézi szövött anyag sem a könnyen kezelhetők közé tartozik. Valahogy mégis sikerült. Egészen szépre… de, hogy is mondjam, nem egyedül az én érdemem.
Advent első vasárnapja így telt el, saját régi-új textiljeim és emlékeim között.
Nagyon szeretem nap, nagyon szeretem emberek társaságában, legyenek a láthatón innen vagy túl.
Vigyázzátok hát a próbaszövéseket, sose tudhatjátok, mikor kell sürgősen adventi zsákocskákat varrnotok belőlük!
0 hozzászólás